A magyar gárdától a fidesz nevében nyilatkozó Kubatov Gábor szerint csak abban az esetben szükséges elhatárolódni, amennyiben antiszemitának tekinthető. A Népszabadságban megjelent cikkben a riporter pedig azok érzéseit említi meg, akiknek a családja volt érintett a múlt század tragédiájában.

Szeretném azonban, ha nem feledkeznénk meg azokról, akik személyes tragédiák nélkül kényszerülnek félelemben élni. Sokan vannak ugyanis, nagyon sokan. Sokféle kisebbség él ma is Magyarországon, ebben a talán az idők kezdete óta vegyes etnikumú Kárpát-teknőben. És igen, itt is nagyon régi kérdés a bevándorlók helyzete és megítélése.

1988 óta élek a Magyar Köztársaság területén, 1992 óta vagyok magyar állampolgár. Részben kazah és baskír családból származom, nem is tagadhatnám keleties vonásaimat.

A napokban a vonaton a kalauz fiúnak árpádsávos csuklószorítója volt. Ezt felháborodva meséltem el egy nagyon közel álló barátomnak, aki felszisszent, hogy mégis miért nem tudom tolerálni más véleményét, én aki a nekem megadatott fórumokon az élni és élni hagyni alapelv mellett szoktam kiállni. Azt válaszoltam, hogy nagyon nehéz félelemben élni. Szerinte ez csak egy baloldali lemez, amit figyelemelterelésre alkalmaz a politika.

Megértettem, hogy ő még sose ijedt meg a masírozó frissen nyírt hajú fiataloktól. Sose ment át az utca másik oldalára, ha szkinhedet vagy magyar vagyok pólós módosult tudatállapotú fiatalt látott. Megértettem. Ő pesti, europid lány, akinek inkább ajtót nyitnak, virágot vesznek és majd terhesen átadják az ülőhelyet. Ezt a lányt biztos csúfolták néhányan az oviban, az iskolában. De sose állt szembe mindenkivel. Sose kántálta az osztálya, hogy ruszkik haza. Nem neki kellett a tanárnéni kezét fogni kirándulásokon, mert senki nem akart a párja lenni. Nincs olyan emléke, hogy az anyukája zokogva jött haza, mert felmondott, miután a munkahelyén eltűnt párszázezer forint és a pénz közelében dolgozók közül csak az anyukám volt gyanús, kiléptették minden kollegája előtt a hazafelé tartók sorából és ott nyilvánosan széttúrták mindenét az ügybuzgó biztonsági őrök, egészen az intimbetét tartó szütyőig. (Utólag persze meglett a tettes, az igazgató titkárnője volt, és tényleg nem a bevándorló takarítónő, aki a kinti iskoláit nem tudta honosíttatni, és kínjában ment el egy fizetős főiskolára dolgozni, ahol a diákok gond nélkül dobták a szemetet a kuka mellé édesanyám szemébe nézve.) Nem kérdezte meg senki a párjától art moziban talán* azt, hogy mennyiért vette ezt a kínai kurvát. Nem kezdte azzal az érettségi találkozót az egykori padtársa, hogy a Ruzsa Magdi meg az összes koszos bevándorló takarodjon haza a picsába, majd miután jelezte indulási szándékát, nem intézték el "a jelenlévők természetesen mindig kivételek" közhellyel a megalázottságát.

Mert ezek a gondolatok megaláznak és fájnak ám. Ilyenkor fáj, hogy mi többet tehettem volna addig, hogy ne ismétlődhessenek meg az ilyen helyzetek. Hosszú évekig vallottam magam európainak, mert nem mertem a magyarságot a számra venni. Azt képzeltem, hogy többet kell tanulnom, olvasnom és gondolkodnom, hogy magyarnak mondhassam magam. Elsőtől jeles voltam többnyire magyar nyelv és irodalomból. Szavalóversenyekre jártam, magyar versekkel, magyarul. Magyar szakra mentem, hogy hiányos műveltségemet kipótoljam. Magyar akartam lenni, hogy ne csúfolhassanak. Hogy ne gúnyolhassanak többé. Tudásom idővel egyre kevésbé elégít ki, ismereteim nagyon sok olyannál megalapozottabbak, mint akik nálam magyarabb magyarnak tartják magukat. Mégis megvetnek. Mára már nem akarok megfelelni nekik, tudom, hogy sok éves gyakorlatukkal úgyis találnak majd fogást rajtam. Tudom, nagyon tehetséges és szorgalmas magyar gyerekek kenyerét ettem el és az ő iskolapadjaikat is én koptattam el. Elkerülöm őket.

De egy kalauzt nem kerülhetek el. Egy kalauz nem képes az arcán átsuhanó magyarságtudatából származó fölényt leplezni. Árpádsáv nélkül a megvető nézést könnyebben rovom a rossznapja számlájára. Árpádsávval pedig sajnos nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a nézése az orromnak szól. Hogy olyan nagyon kicsi. Ezt sajnos megtanultam.

Egy előítélet, az én fejemben, aki annyit küzd az agyament és alaptalan véleményekkel. És attól sem tudok egy ilyen egyszerű jelkép során elvonatkoztatni, hogy a szemben álló fél olyan helyzetben, bizony könnyen lehet, hogy nemcsak kezet emelne rám. Ez kérem szépen a félelemben élés. És a magyar gárda olyan jelképekkel operál, amik nagyon ijesztő emlékű eseményeket hívnak be a félők tudatába.

Megriaszt, hogy ez az alakulat -jelenlegi álláspontom szerint- nem szándékosan, de mégiscsak felbátoríthat olyanokat tettleges ítélkezésre, akik mondjuk a gárda létezése előtt nem mertek volna fellépni a például büdös hajléktalanokkal, tolvaj cigányokkal vagy csak korcs buzikkal szemben.

Ilyen érzések és emlékek tolulnak fel bennem, amikor a gárdisták fegyverekről beszélnek. Hát ha olyan sok embert bánt a feketeingesesparádézás mégis, miért ragaszkodnak hozzá annyira? Hát lövöldözés nélkül nem tudnak sírokat ápolni? Miért van most szüksége a magyarságnak erre a cirkuszra? Miért nem lehet akár szakadt pólóban pakolni a homokzsákokat a gátra?

A barátom ezeket a helyzeteket sosem élte meg, nem is gondolta, hogy nekem lehettek nehézségeim. Neki a magyarkodók nem ezért fájnak. Elmeséltem neki ezeket az eseteket, és ő is megértette, hogy nekem mégis miért gyomorkörnyéki szorító érzés egy árpádsávos csuklószorító.

A sors kedves fintora, hogy az Itáliában dolgozott két hónap alatt koszos magyar bevándorló munkabitorló voltam a hátam mögött, pedig csak angol nyelvtudással felvettek volna akárkit. Így hát saját bőrömön tapasztalhattam meg a határtalan hülyeség törvényét, s mára azt már el tudom fogadni, hogy ez a mém is fontos része kultúránknak, csak kérem, ne vegyenek fegyvert a kezükbe.

Fontos leírnom, hogy szerintem azért vagyok magyar, mert időt és energiát fektetek abba, hogy jó legyen itt élni, ha nem venném a fáradtságot, akkor lennék, ami voltam: hontalan.



*Azért talán, mert olyat kérdezett a kötekedő, hogy a máskor magát megvédeni képtelen béna fiú elszántan figyelmeztette a kérdezőt, hogy kezet fog rá emelni, és ekkor a kiváncsiskodó cimborái maguk terítették a földre a férfiembert, mi pedig inkább távoztunk, s azóta se sikerült kiszednem a fiatalemberből, hogy mégis miért döntött az esetleges erőszakos megoldás meglengetése mellett. Azaz valami elpirulós dünnyögés volt a válasz, amiből csak a kínai kurva szókapcsolat volt érthető.